Gyermekkori elhanyagolás és felnőttkori öngyilkossági kockázat: új kutatási eredmények
A gyermekkori traumák közül nemcsak a fizikai vagy szexuális bántalmazás, hanem az érzelmi és fizikai elhanyagolás is összefügghet a felnőttkori öngyilkossági kockázattal – derül ki a Semmelweis Egyetem kutatásából, amelyet a European Journal of Psychotraumatology című folyóiratban publikáltak.
A 300 pszichiátriai fekvőbeteg bevonásával készült vizsgálatban az érzelmi elhanyagolás bizonyult a leggyakoribb traumaformának: a résztvevők 93 százaléka számolt be erről. A megkérdezettek több mint 90 százaléka legalább kétféle gyermekkori traumáról beszámolt, ami azt jelzi, hogy a különböző traumaformák gyakran együtt fordulnak elő, és hatásaik összeadódhatnak.
A kutatás különlegessége, hogy a szakemberek azt is megvizsgálták, van-e különbség a gyermekkori traumák szempontjából azok között, akik egyszer, illetve többször kíséreltek meg öngyilkosságot. Az eredmények szerint a fizikai elhanyagolás magasabb mértéke az ismételt öngyilkossági kísérletek nagyobb esélyével mutatott összefüggést.
Korábbi hazai és nemzetközi kutatások elsősorban a fizikai és szexuális bántalmazás következményeire fókuszáltak, míg az elhanyagolás különböző formáinak szerepe kevesebb figyelmet kapott. A mostani vizsgálat ezt a hiányt igyekezett pótolni.
Dr. Gonda Xénia, a Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológiai Tanszékének tanszékvezetője, a tanulmány utolsó szerzője szerint a kutatás ugyan alátámasztja a korai traumák és a felnőttkori öngyilkossági kockázat közötti összefüggést, azonban további vizsgálatoknak kell feltárniuk, hogy pontosan milyen tényezők állnak e kapcsolat hátterében.
A szakemberek hangsúlyozzák: a gyermekkori traumák és a későbbi öngyilkossági magatartás között nem állapítható meg közvetlen ok-okozati kapcsolat. Az öngyilkossági magatartás összetett jelenség, amelynek kialakulásában biológiai, pszichológiai és társas tényezők kölcsönhatása játszik szerepet. A gyermekkori traumák hosszú távon fokozhatják a sérülékenységet, később pedig összefügghetnek mentális zavarokkal és káros szerhasználattal is. A későbbi következményeket ugyanakkor számos védőfaktor – például a biztonságot nyújtó családi és társas kapcsolatok – is befolyásolhatja.
Mivel a vizsgálat pszichiátriai fekvőbetegek körében készült, az eredmények közvetlenül nem általánosíthatók a teljes népességre.
Az elhanyagolás formái és felismerése
Elhanyagolásról akkor beszélünk, amikor a gyermek alapvető fizikai vagy érzelmi szükségletei tartósan nem teljesülnek. Az érzelmi elhanyagolás az érzelmi támogatás és a biztonság tartós hiányát jelenti. Fizikai elhanyagolásról akkor van szó, ha a gyermek alapvető fizikai szükségleteiről – például a megfelelő táplálkozásról, ruházatról vagy egészségügyi ellátásról – tartósan nem gondoskodnak.
A gyermekkori bántalmazásnak és elhanyagolásnak nincsenek mindig egyértelmű, jól felismerhető jelei, de bizonyos változások figyelmeztetőek lehetnek akkor is, ha a gyermek maga nem beszél az átéltekről. Ilyen például a viselkedés jelentős vagy tartós megváltozása, a fokozott szorongás, a visszahúzódás vagy a korábban kedvelt társas és közösségi tevékenységek kerülése. Ezek önmagukban nem bizonyítják, hogy a gyermek bántalmazást vagy elhanyagolást él át, de jelezhetik, hogy nehézségekkel küzd, és segítségre lehet szüksége.
A bántalmazás és az elhanyagolás azonban gyakran rejtve marad, mivel az érintettek félelemből vagy a lehetséges következményektől tartva nem beszélnek az őket ért sérelmekről. Egy korábbi magyar becslés szerint mindössze minden harmincadik gyermekbántalmazási vagy elhanyagolási eset kerül be a hivatalos statisztikákba.
