Ez lett a magyar EU-milliárdok sorsa: kiderült, miért maradtak ki a felzárkózásból a legszegényebb vidékek
A 2014 és 2020 közötti uniós fejlesztési ciklusban a társadalmi felzárkóztatásra szánt források elosztását nem elsősorban a térségek tényleges rászorultsága határozta meg. Bár az ország kiemelkedő arányban hívott le uniós forrásokat, a legszegényebb területek nem kaptak érdemben több támogatást, mivel a politikai érdekérvényesítés és a helyi pályázati kapacitások gyakran felülírták a szociális szempontokat.
A 2010-es években a parlamenti képviselők jelentős befolyással bírtak az uniós területfejlesztési források sorsára. Nemcsak azért lobbiztak, hogy a saját körzetükbe minél több támogatás érkezzen, hanem sokszor abba is beleszóltak, hogy melyik település milyen célra kapjon forrást.
A legfőbb kérdés azóta is az, hogy ezek az összegek valóban a leginkább rászoruló térségekhez jutottak-e el – esélyt adva a lemaradóknak a felzárkózásra –, vagy inkább a politikai befolyás irányította az elosztást. Ez a dilemma különösen jól vizsgálható az Európai Szociális Alapból finanszírozott foglalkoztatási és felzárkóztatási programokon keresztül, hiszen ezeknél alapvető elvárás volt, hogy a legnehezebb helyzetben lévő közösségeket célozzák meg.
Ha az országgyűlési egyéni választókerületek szintjén vizsgáljuk a források eloszlását, rögtön láthatóvá válnak az aránytalanságok. Bár az uniós pénzeket hivatalosan nem választókerületi logika alapján osztották szét, a politikai érdekérvényesítés ezen a szinten működött a leginkább.
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy több hátrányos helyzetű térség – például Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye egyes részei – jelentős összegeket kapott. A számok mélyebb elemzése azonban rácáfol erre az összképre: az egy főre jutó támogatások összege, valamint a térségek átlagkeresete vagy a segélyezettek száma között alig mutatható ki valódi összefüggés. Önmagában az a tény tehát, hogy egy körzet szegény volt, egyáltalán nem garantálta, hogy arányosan több forráshoz is jut.
Ennek legfőbb oka, hogy a szociális és gazdasági rászorultság mellett más tényezők is döntő szerepet játszottak a pénzek elosztásában. Sokat nyomott a latban az önkormányzatok és a helyi intézmények pályázati felkészültsége, a területi fejlesztési tervek iránya, valamint a már említett politikai kapcsolatrendszer. Gyakran éppen a legrosszabb helyzetű térségek estek el a támogatásoktól, mert a gyenge intézményi kapacitásuk miatt egyszerűen nem állt rendelkezésükre a megfelelő szakmai háttér a bonyolult pályázatok megírásához és lebonyolításához.
Mára, 2026-ra visszatekintve egyértelműen látszik, hogy hiába volt Magyarország az Európai Unió egyik legsikeresebb forráslehívója, ezek a pénzek nem hoztak érdemi és átfogó gazdasági felzárkózást a lemaradó régiókban. A hazai kutatók a korábbi kohéziós programok elemzésekor is arra jutottak, hogy a legkevésbé fejlett térségek a 2004-es uniós csatlakozás óta sosem kaptak kiugróan több támogatást a fejlettebb régióknál. A települések valós társadalmi-gazdasági helyzete helyett sokszor az döntött az uniós milliárdok sorsáról, hogy milyen volt a polgármesterek és a térségi országgyűlési képviselők politikai beágyazottsága.
