Kiderült a szomorú igazság a magyar gazdaságról: csúnyán elhúztak mellettünk a csehek és a lengyelek
Bár Magyarország erősen exportorientált gazdaság, a kivitelünkben lévő hazai hozzáadott érték és a hazai tulajdonú vállalatok termelékenysége ma már jelentősen elmarad a cseh és a lengyel versenytársakétól. Míg Csehország a történelmi ipari hagyományaira és a német beszállítói láncokra, Lengyelország pedig az óriási belső piacára és diverzifikált gazdaságára építve nevelt ki sikeres cégeket, addig itthon az elaprózott vállalati szerkezet, a kiszámíthatatlan szabályozás és az állami forrásokra fókuszáló járadékvadászat gátolja a valós felzárkózást.
Közép-Kelet-Európa elmúlt évtizedeinek gazdasági sikertörténetéből egyértelműen kiemelkedik a régió legfejlettebb államaként Csehország, valamint a stabilan növekvő Lengyelország. Felzárkózásuk során olyan exportőröket neveltek ki, amelyek nemzetközi szinten is versenyképesek.
Bár Magyarország is rendkívül nyitott gazdaság, a fejlettség valódi fokmérője nem az export volumene, hanem a benne rejlő hazai hozzáadott érték. Ezen a téren jelentős a lemaradásunk, hiszen míg nálunk ez a mutató mindössze az export felét teszi ki, addig Csehországban 59, Lengyelországban pedig 66 százalékos ez az arány.
A probléma gyökere a hazai tulajdonú cégek termelékenységében keresendő. A Magyarországon működő multinacionális vállalatok hatékonysága szinte megegyezik a cseh és lengyel multikéval, a hazai tulajdonú cégeink azonban a cseh szint 70, a lengyelnek pedig mindössze a 77 százalékát érik el.
Ezt nagyrészt a kedvezőtlen vállalati struktúra magyarázza: itthon a cégek 95 százaléka mikrovállalkozás, amelyek technológiai és tőkeellátottsága alacsony. Ha a magyar vállalati szerkezet például az osztrákhoz hasonlítana – ahol jóval magasabb a közepes és nagyvállalatok aránya –, a magyar gazdaság 11 százalékkal lenne termelékenyebb.
A cseh és a lengyel gazdaság sikere eltérő, de egyaránt stabil alapokon nyugszik. Csehország már a rendszerváltáskor is a régió legiparosodottabb országa volt, így mélyebb hagyományokkal kapcsolódhatott be a nyugati, főleg a német gazdaságba. A legjobb példa erre a Škoda, amely a Volkswagen-csoport tagjaként több ezer hazai középvállalat felemelkedését húzta magával, bekapcsolva a cseh mérnöki tudást a globális autó- és gépiparba.
Lengyelország eközben a 40 milliós belső piacára támaszkodva tudott olyan vállalatokat felépíteni, amelyek már otthon elérték a nemzetközi terjeszkedéshez szükséges kritikus méretet. A lengyel gazdasági átmenet során hamarabb teret engedtek a piaci versenynek, a fokozatosabb privatizáció pedig megakadályozta az oligarchikus struktúrák kialakulását. Ennek köszönhetően a gazdaság jóval kevésbé függ a politikától, és sokkal diverzifikáltabb, hiszen az IT, a játékfejlesztés, a kiskereskedelem és az élelmiszeripar egyaránt kitermelte a maga sikercégeit.
Ezzel szemben a magyar gazdaság egy jelentős része az elmúlt évtizedekben a piaci alapú verseny helyett a járadékvadászatra, vagyis az uniós és állami támogatások lehívására fókuszált. Bár a kormányzat régiós szinten is kiemelkedő összegeket költött gazdaságfejlesztésre, ez nem eredményezett növekedési többletet. A vállalkozásbarát környezethez ugyanis nem elegendőek a közvetlen támogatások, elengedhetetlen a kiszámítható szabályozói háttér is, amelynek megteremtésében a cseh és a lengyel gazdaságpolitika sokkal jobban teljesített.
Rontott a magyar versenyképességen a forint folyamatos leértékelésére építő árfolyam-politika is, amely valódi termelékenységnövekedés nélkül, mesterségesen tartotta kényelmi zónában a hazai exportőröket.
A külföldi működtőke-befektetések (FDI) minősége is meghatározó különbség. Míg a nyugati cégek jellemzően tudást és technológiát adtak át a helyi beszállítóknak, az utóbbi időszakban Magyarországra települő akkumulátorgyárak és kínai autóipari beruházások zárt értékláncokkal működnek. Ezek a vállalatok saját, hozott beszállítóikkal dolgoznak, így a magyar cégeknek szinte esélyük sincs arra, hogy érdemi, magas hozzáadott értéket előállító szereplőként bekapcsolódjanak a termelésbe.
A tartós felzárkózáshoz ma már nem elég pusztán az export volumenének növelése vagy az olcsó munkaerőre és állami támogatásokra építő modell fenntartása. Olyan hazai vállalatokra van szükség, amelyek technológiai tudásukkal és magasabb hozzáadott értékű termelésükkel képesek megállni a helyüket a globális piacon.
